♚ katamytails {because everyone has a secret...}

Első fejezet - Az új lány

2012-01-17T17:26:00.013+01:00

Sziasztok! Újra itt. :D Furcsa, de jó értelemben. El sem bírjátok képzelni, hányszor írtam újra az első fejezet, míg meg nem született ez. Nos, ezzel sem vagyok száz százalékosan megelégedve, de szerintem még mindig ez a legjobb.

Az öcsémnek hála, most már a történet vége is tiszta előttem, mert a befjezéssel voltak gondjaim leginkább.

Előre is köszönöm azoknak, akik elolvassák és akik írnak megjegyzést is. Már ez is sokat jelentene számomra. Szeretném tudni, hogy miképpen vélekedtek. :)

Jó olvasást!

Egy új lány.

Ez nem maradhatott érzelemmentesen egy olyan helyen, mint Blackshear. Igaz, szinte semmi sem tudtak róla, mégis mindenki izgatottan várta, mert az egyetlen információ, amit elárult róla Mr. Hopkins, az igazgató, az volt, hogy New Yorkból költözik a kicsi, békés, de annál inkább pletykásabb Georgia állambeli városkába, ahol mindenki ismer mindenkit, és köszönnek egymásnak az utcán az emberek.

A lányok már előre irigykedtek a Truth Christian gimnáziumban, a fiúk pedig úgy tekintettek rá, mint egy újabb prédára, mert teljes mértékben meg voltak róla győződve, hogy ha New Yorkból érkezik, akkor biztosan egy bomba csaj.

Még Meredith Hale-ben is keltette egy kis kíváncsiságot az új jövevény. Mindössze két hónapja érkezett a családjával a városba, de már az első napon a középpontba került. Persze, mióta Bridgettel van, már senki sem szól hozzá, amit talán nem is bánt, de Bridgettel nem volt egy álom együtt töltenie az idejét.

Bridget Woodsról mindenki tudta, hogy gazdag család gyermeke, méghozzá Dr. Woods egyik lánya, aki még hajlandó volt egy-két évet ebben a városban tölteni, nem úgy, mint Camilla, a nővére. Az apja sebész, méghozzá a közeli nagyváros kórházának, az anyja pedig a helyi bankban dolgozott. Egy szóval, mindenük megvolt: a legnagyobb családi ház a környéken, a legfényesebb kocsi, hatalmas medence…

Meredith unottan az szekrényének dőlt, miközben barátnőjére várt. Halványan elmosolyodott a „barátnő” szón, ugyanis ez elég erős kifejezés lett volna a kettőjük viszonyára. Bridget valahogyan megtalálta őt az első napon, körbevezette, bemutatta az iskola diákjainak a rétegeit, egy jó nagy adag lenézéssel együtt, ami egyáltalán nem tetszett a lánynak. Azóta valahogy együtt lógnak, és Meredith megpróbált alkalmazkodni, mert ami a legkevésbé sem hiányzik neki, az hogy felhívja magára figyelmet. Végül is, nem lehet tudni, hogy hol lehetnek az ellenségek, gondolta.

Az új órájára pillantott, ami megcsillant a gyér, iskolai lámpafénynél, amit már jobb lett volna kicserélni, ugyanis, ha valaki egyedül végigment a folyósón, az a érzés kerítette magába, hogy kísértetházban jár. Mindenképpen ráfért volna az iskolára egy alapos felújítás, de úgy látszik, nem áldozták erre a pénzt.

Végre megpillantotta Bridget feje búbját, aki a nagy tömegen keresztül verekedte át magát sipítozva. Mindenki nagyobb volt szegény Bridgetnél, aki a százhatvanegy centiméterével nem számított egy óriásnak, főleg, hogy a focista, nagyvállú végzős fiúk között tört magának utat.

Meredith mosolyogva nézte a lány szerencsétlenkedését, majd amikor odaért hozzá, átvette a Louis Vuitton táskáját, hogy Bridget meg tudja igazgatni a haját, ami leginkább egy szénaboglyára emlékeztette. Bridget gyors mozdulatokkal lelapítgatta a feketére festett haját, kitárta a szekrénye ajtaját, miután elforgatta a megfelelő számokhoz, és a kis tükörbe pillantott, ami az ajtajára volt ragasztva. Miután végzett, nagy sóhajjal becsapta az ajtót, majd visszavette a táskáját Meredithtől. Ez a jelenet olyannak hatott, mintha már ezerszer elpróbálták volna, hogy minél hamarabb sikerüljön véghezvinniük, de a meglepő az volt, hogy most történt ilyen először, mert Bridget mindig hamarabb megérkezett, mint Meredith.

- Kíváncsi vagyok arra a lányra – szólalt meg végül Bridget. – Ha New Yorkból jött, akkor más, mint az itteniek.

De még mennyire, tette hozzá magában Meredith, aki a tömeget fürkészte a folyóson. Mintha mindenkire átragadt volna az izgalommal teli várakozás. A legtöbben olyanok voltak, mint a kisgyerekek, akik a Télapó jöttét várják, árgus szemekkel figyelnek, de az csak akkor jön el, ha már alszanak.

Valahogy így festett a gimnáziumból odagyúlt diákok viselkedése, ami furcsának hatott, így Meredithnek emlékeztetnie kellett magát, hogy ez egy kisváros, és az számít a legnagyobb fejleménynek, ha új lakos költözik ide, főleg, ha New Yorkból érkezik, ami korántsem olyan „városka”, mint Blackshear.

Meredith szeretett visszagondolni Los Angelesben töltött éveire. Szerette a nyüzsgést, az állandó zajt, a város lüktetését, az elhaladó, sárga színű taxikat. Kezdte úgy érezni, hogy tartozik is valahová, mert több barátot szerzett ott, mint amennyi valaha is volt neki. Eljárt bulizni, és néha olyan dolgokat is csinált, amire nem szívesen gondolt, de végül is megtörtént, és nem lehet változtatni rajta.

Újra nekitámaszkodott az ütött-kopott fémszekrénynek, majd az ujjai közé fogott egy barna tincset a hajából, és szórakozottan tekergette, miközben egyre csak a tömeget bámulta. Kíváncsi volt, nem tagadta, mivel lehet, hogy Blackshearben ez akkor durranásnak számított, de azért ez mégis csak furcsa volt, nem?

Meredith tudta, hogy mennek itt a dolgok. A lány megérkezik, mindenki csöndben figyeli. Talán a szüleivel jön, de lehet, hogy csak az anyukájával, de egyedül semmiképpen sem. Az irodához vonulnak, majd abban a pillanatban, amikor az igazgató becsukja maga mögött az ajtót, és kattan a zár, a diákok között hangos susmorgás kezdődik, és nem is hagy alább, míg a csengő meg nem szólal. Erre a hangra úgy iszkolnak szét, mint az ijedt bárányok, és arról le kell mondaniuk, hogy a lányt látják az igazgatótól, Mr. Hopkinstól kilépni. Azok a szerencsések, akik órájára bekerül, többet is megtudhatnak róla, amit tovább adhatnak. Néha csak maguk által szőtt kitalációkat továbbítanak, de minden bizonnyal, a sugdolózás jó pár napig nem enyhül.

Meredith kezdte megszokni az új légkört, de nehezére esett belegondolnia abba, hogy több évet is eltöltenek itt. Nem látta olyan biztonságosnak, mint a szülei, és volt egy fajta beütése Blackshearnek, amitől felállt a szőr a hátán, s egyáltalán nem találta barátságosnak vagy otthonosnak.

A kétszárnyas ajtónál feszengést észlelt, majd Bridgetet keresve a szemével hátrafordult, de barátnője nem volt ott. Visszanézve a tömeg felé, meglátta, hogy próbál magának utat törni a hatalmas diákseregen, akik szó szerint az üvegnek vetették magukat, és úgy figyelték a hatalmas, szürke autót, ami a padka mellett parkolt, de nem pedig a kijelölt helyen. Hatalmasat sóhajtott, és várta a pillanatot, hogy mikor rebbenek szét az emberek, hogy utat engedjenek az új lánynak.

Nem telt el egy perc sem, amikor mindenki hátrébb húzódott, s neki dőlt a szekrényének, vagy éppen úgy tett, mintha beszélgetne a partnerével, noha semmi ilyesmi nem történt. Mindenki figyelte a folyosó közepén elhaladó szőkeséget. Az egyszerű balerina cipője elég nagy zajt keltett. Meredith megesküdött volna, hogy egy méhet is hallott az ablaknál döngicsélni.

A lány lehajtott fejjel vonult végig a széles, lehangoló folyósón, miközben mindenki tágra nyílt szemekkel figyelte minden egyes mozdulatát. Meredith sajnálta ezért. Látszólag ez a lány nem szeretett a középpontban lenni, és nem is volt olyan feltűnő, mint ahogyan azt mások gondolták.

Szép arcát (mert, hogy senkinek sem lehetett ellenvetése arra, hogy esetleg nem szép) egy napszemüveg mögé rejtette, akár csak a filmsztárok, amikor azt próbálják kifejezni, hogy nincsenek a legjobb állapotukban, és ne fényképezze őket mindenki. Egyszerű, de márkás ruhákat hordott. Mindenképpen látszott, hogy a nagyvárosból érkezett.

Amikor Josh, Bridget „nagy szerelme” előtt lépkedett el, a fiú egy hosszat füttyentett, mire harsány nevetésbe kezdett a haverjaival, akik látszólag jót szórakoztak az imént történteken. Meredith Bridget fejé fordította a fejét, akinek a szemei szikrát szórtak, és gyilkos pillantásokkal illette Josht és a jövevényt is egyaránt, bár ők még csak rá sem néztek.

Ami feltűnt Meredithnek, hogy a lány egyedül érkezett. Se szülők, se senki. Már a fekete autó sem állt a padka mellett, amiből nem rég kiszállt. Ez furcsa volt, és talán egy kicsit kétségbeejtő. Senki sem jön ide a szülei nélkül az első napon.

Mr. Hopkins kitárta az ajtót, még mielőtt a lány odaérhetett volna. Levette a napszemüvegét, majd kezet rázott az igazgatóval, bemutatkozott, de senki sem hallhatta, hiszen túl messze álltak. Mikor becsukódott az ajtó, mindenki a másikhoz fordult, és valaki sutyorogva, valaki fennhangon elemezte a lányt. A fiúkat lehetett inkább hallani, akik a fenekéről és a melléről áradoztak.

Meredith sokfelől hallotta azt, hogy nem ilyennek képzelték el, és őszintén, ő sem. Egy beképzelt, nagy városi picsa jelent meg a lelki szemei előtt, bár hányszor elképzelte. A szőke haj még megegyezett, de egyáltalán nem igyekezett azon, hogy felhívja magára mások figyelmét. Épp ellenkezőleg. De hamarosan rá kell jönnie, hogy ez nem így megy itt, gondolta magában.

Törékeny léleknek vélte így első ránézésre, talán még valamilyen művészettel is foglakozott. Rajzolással, festéssel, írással vagy valami hasonlóval. A könnyed szóval lehetett volna legegyszerűbben körbeírni az új lányt. Könnyedek voltak a léptei, miközben végig sétált az emberek között. Egyszerűen az egész megjelenése olyan… más volt. De jó értelemben.

- Neked mi a véleményed? – kérdezte Bridget Meredith mellől. Észre sem vette, hogy mellette áll.

Bridget lihegve bámult bele a tömegbe, és talán nem is várt választ, úgyhogy a lány nem szólalt meg. Úgy sem tudta volna egy szóba foglalni, hogy mit gondol. Teljesen másképp képzelte el, és nehéz lett volna így megfogalmazni a látottakat.

A csengő élesen hasított bele a levegőbe a maga fülsüketítő hangján. A diákok magukra kapták a táskájukat, és már iszkoltak is szét a különböző termekbe.

Meredithnek francia volt az első órája, ami szerencsétlenségére az épület legmesszebb eső szárnyában volt, így eléggé meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy oda érjen még mielőtt a tanár megérkezik.

Nem volt szerencséje, de ahogy látta, még sokan nem érkeztek meg, ugyanis több hely is üresen tátongott, ahol mindig ülni szokott valaki. Akkor sem tudta volna megmondani, hogy kikkel jár egy órára, ha egy puskával a fejénél kérdeznék. Csak is egy-két emberrel beszélt pár szót, aztán Bridget a sajátjának nyilvánította ki, és onnantól kezdve nem igazán beszéltek vele.

Bridgetet mindenki utálta, mert képes volt bárkit a sárga földig alázni, ha úgy tartotta úri kedve. Sokan féltek tőle, de a legtöbben szánalmasnak találták, és megvetették. Nem volt saját lányserege, akiket ugraszthatott volna. Ez itt nem így ment, csakis Meredith járkált vele, bár neki is lett volna jobb dolga.

Elnézést kért a tanártól, majd helyet foglalt az ablak mellett, ahol mindig is szívesen ücsörgött, mert szerette nézni a fákat, az elhaladó autókat, a járókelő embereket, s a repkedő madarakat.

Még páran beestek a következő percekben, akik vörös fejjel baktattak a helyükre. Tíz perc múlva újra nyílt az ajtó, de ezúttal nem egy oda való tanuló lépett be, hanem az új lány, mire megint sutyorgás kezdődött.

A lány odasétált a tanárhoz, oda nyújtott neki egy papír, váltottak egy-két szót halkan, majd Mr. Thompson azt mondta neki, hogy keressen magának egy helyet.

Már csak egyetlen üres hely maradt, még pedig Meredith előtt. A lány odasétált, miközben a tanár bemutatta őt.

- Új taggal bővült az iskolánk, bizonyára tudjátok – mondta reszelős hangján. – Adele Grace is tagja lesz a francia óránknak a mai naptól kezdve. Legyetek vele kedvesek, és segítsetek neki, ha esetleg valamit nem ért. – A szokásos szöveg után elővett egy fehér krétát, majd írni kezdett a táblára vele.

Adele. Adele Grace. Szép neve volt, de valahogy Meredith nem tudta elképzelni, hogy így hívják a lányt. Nem igazán illett a személyiségéhez, de biztosan azért, mert nem ismeri.

Adele elővette a francia könyvét a táskájából, majd kinyitotta a megfelelő oldalnál. egy ideig még keresett valamit a táskájában, majd amikor nem találta, sóhajtva fordult hátra Meredithhez.

- Tudsz adni egy tollat? – kérdezte halkan, hogy a tanár ne halhassa. Meredith végre megláthatta a szemét, amit már végképp nem így képzelt el. Világoskéken csillogott, s az íriszének a szélét sötétebb kék keretezte.

- Persze – válaszolta mosolyogva Meredith, mire Adele-nak is felfelé görbült a szája. Elővett egy kék tollat, majd átnyújtotta a lánynak.

- Köszönöm – motyogta, majd visszafordult a tábla felé, és írni kezdett.

Kedves lánynak látszott, határozottan nem olyan személynek, mint amilyen Bridget volt. Először is, Bridgetnek senki sem adott volna tollat, arra hivatkozva, hogy csak egy van neki. És ha ez megtörténik, akkor le kezd hisztizni, s a végén már tanár kiabál rá az osztályra, hogy adjanak a lánynak tollat, és ennek eredményeképpen, valaki előhúz egyet a tolltartójából, és félve átadja Bridgetnek, aki csak fintorog, meg sem köszöni. Hát igen, volt már rá példa.

Három unalmas óra után az ebédlőbe kezdtek el seregleni a tanulók, majd helyet foglaltak az asztaloknál, így elég jól látszódott, hogy ki melyik baráti körbe tartozik, vagy ki az, aki sehova sem.

Meredithben felötlött, hogy talán Adele-t meghívhatja magukhoz, mert ők amúgy is csak ketten ülnek az asztalnál, és már csak egy-két helyen lehetett üres széket találni, de aztán eszébe jutott, hogy Bridgetre nem tett jó benyomást, mivel Joshnak látszólag tetszett, Bridgetre pedig még csak rá sem nézett, egyáltalán nem érdekelte, bármennyire is próbálta magára felhívni a figyelmet. Így, amikor Bridget is beesett az ebédlőbe, inkább hallgatott, s még csak meg sem említette, hogy az első órán előtte ült Adele, és szerencsére nem is jött fel ez a téma.

A lány végig fecsegte az ebédszünetet. Beszámolt arról, hogy milyen undorító ruhát látott Lilly Priestonon, és hogy milyen gyerekesen viselkedik még mindig Mike Ledger. Az igazat megvallva, Meredith figyelmét ez egy cseppet sem kötötte le. Néha helyeselt, de inkább a kajájára próbált fókuszálni. Eléggé meglepődött azon, hogy a szünet végére Bridgetnek is elfogyott a az ebédje, pedig látszólag egész végig dumált, megállás nélkül.

Adele nem jelent meg az ebédszüneten, de Meredith ezen valahogy meg sem lepődött. Elég jól emlékezett arra, hogy ő is elég vonakodva lépett be ide az első napján, és inkább a büfében vett volna valamit, amit majd a tornaterem mögötti padon fogyaszt el, de végül is, Bridget ebben megakadályozta.

A többi órája sem volt közös Adele-al, így semmi más információt nem tudott meg róla, és Bridget sem hozta fel. Nem tudta eldönteni, hogy azért nem tette, mert féltékeny, és semmi kedve nincs erről beszélni vagy csak elfelejtette. Az utóbbit látta Meredith elképzelhetőbbnek.

Meredith minden nap hazasétált, ugyanis az utcájuk nem esett messze a gimnáziumtól, és a tavaszi napfényben ki nem szeretett volna kimozdulni? A megfelelő válasznak Bridget számított, mert a legszebb napokon is a hatalmas fekete Volvójával járt-kelt a városban, pedig nem sokkal messzebb lakott, mint Meredithék.

- Hé, várj! – szólalt meg a háta mögül egy hang, amikor befordult a az iskola melletti kis utcába. Azonnal felismerte benne Adele hangját, aki felé igyekezett.

Meredith megállt, hogy bevárja a lány maga mellé, aki látszólag örült annak, hogy végre megszabadulhat az iskola nyomasztó hangulatától. Rámosolyogtak egymásra, majd tovább indultak. Különös módon nem találta Meredith kínosnak a hosszú csendet, amit azután megtört.

- Merre laksz? – kérdezte Adele-ra nézve, aki újra felvette az ezüst keretű Ray-Ban napszemüvegét, amit a nap elején csodálhattak meg sokan.

- Ahol te – felelte felszabadultan a lány. – Mrs. Rubbers meghalt még márciusban. Az ő házát vettük meg – magyarázta.

- De hisz’ az velünk szemben van! – pislogott Meredith, és egy pillanatra legyökerezett a lába meglepetésében.

- Szomszédok leszünk – vigyorgott. – Hát nem is örülsz?

Adele-al igazán könnyű volt beszélgetni. Nem a lány-témákról esett szó, inkább a családjukról meséltek egymásnak. Meredith persze próbált óvatos maradni, és egy-két hazugságot megengedett magának, hogy a történetei kikerekedjenek.

Megtudta, hogy a lány valójában New Yorkból költözött ide az apjával, Dr. Ian Grace-szel, aki – még Adele előtt is titkolva az okot – hirtelen elhatározta, hogy költözzenek a szülővárosában. Meredithnek ez nem igazán tetszett, mert tudta, hogy akiknek itt élnek felmenőjük, nagy az esélyük, hogy valami közük van a Milborrow családhoz. Adele azt is elmondta, hogy az anyukája meghalt, amikor ő kilenc éves volt, és hogy az édesanyja apukája, a nagypapája is velük él.

Meredith csak annyit árult el, hogy jól érezte magát Los Angelesben, és hogy vissza vágyigka forgatagba, az örökösen mozgó nagy városba, de elfogadta, hogy a szülei ide szerettek volna költözni.

Az időérzékük talán egy kicsit lelassult, és az alig tíz perces séta egy órának tűnt a szemükben, és arra fogták, hogy biztosan lassabban sétáltak.

Meredith nagyon megkedvelte ez alatt a kicsi idő alatt is a lányt. Más volt, mint az itteniek, és ez tetszett neki. Úgy érezte, mintha kiszakadt volna az egész napos stresszből, beszélgethet, és nem Bridget nyomában kell loholnia. És ahogy most ebbe belegondolt, nem is értette, hogy eddig miért tette ezt. Nem kötelezte erre senki, mégis egy olyan lánnyal lógott, akit egy cseppnyit sem kedvelt, és szinte semmi sem fűzte hozzá. Meredith szánalmasnak érezte magát emiatt.

Amikor megérkeztek Adele-ék kertkapujához, a lány kedvesen rámosolygott, majd a távolba meredt. Az utca végén egy teherautó jelent meg, ami feléjük tartott. Adele egy nagyot sóhajtott.

- Újabb szállítmány – nevetett fáradtan, majd ismét a teherautóra nézett olyan tekintettel, mint aki azt várja, hogy a következő sarkon befordul az autó, de nem így történt.

- Akarod, hogy segítsek? – ajánlkozott Meredith, bár nem sok kedve volt hozzá, de szívesen beszélgetett volna még újdonsült szomszédjával.

- Nem kell, de köszi – felelt mosolyogva Adele. – Szerintem van más dolgod is – kacsintott, majd a házuk elé leparkoló teherautóhoz lépett, s váltott pár szót a sofőrrel, akinek látszólag nem volt túl jó napja, idegesnek tűnt.

Meredith mosollyal lépett be a ház ajtaján, és arra gondolt, hogy ilyen már régen nem történt vele.

Holnap jön az első fejezet

2012-01-16T20:49:00.000+01:00

Valószínűleg azt hittétek, már elnyelt a föld, de nem így történt. Az utóbbi pár napban elég sokat agyaltam a történeten, és végül meg jött a löket - vagyis az ihlet, és már készen is van az első fejezet, ami kilenc és fél oldalra sikerült A/5-ös lapon.

Elég sok mindenen változtattam, máshogy mutatom be a szereplőket, talán egy kicsit máshogy fognak festeni a szemetekben.

Hat körül tudom csak felrakni, mert angolom lesz, de utána sietek haza, átnézem még egyszer, és már olvashatjátok is. :)

Puszillak titeket!

Kata

Még élek!

2011-12-17T20:41:00.000+01:00

Igen, nos az a helyzet, hogy nagy örömmel pakoltam fel a prológust, de valahogy elakadtam. Igazából, nincs kedvem írni. Persze szeretek, de mostanában nem megy, meg nem is érzek rá késztetést. Talán két hete éreztem, és el is kezdtem írni az első fejezetet, de egyszerűen nem megy! Már vagy tízszer megírtam az első oldalt, de olyan bénának találtam, hogy kitöröltem. A mostanival még úgy ahogy meg voltam elégedve, de aztán elolvastam az öcsémnek hangosan, és utána tépkedtem a hajam. Szörnyű!

Azt hiszem, kell egy kis idő, ihlet gyűjtés. Viszont, most bennem van egy novella, ami talán csak egy szösszenetnek felel meg. Egy lányról szól, aki egy elhagyatott házban van. Nem is igazán a történeten lenne a hangsúly, hanem a hangulaton, a környezete "lefestésén", és az érzésein. Ha kész lesz, szerintem felrakom, mert már annyira régen nem hoztam semmit.

Az a helyzet, hogy nem akarok szünetre vonulni, mert úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban megjöhet az ihlet, és miután papírra vettetem, fel is rakom ide. Úgyhogy így állok.

Tehát, mostanában számítsatok egy szösszenet félére, és majd egyszer a történet folytatására is, mert nagyon-nagyon vágyom arra, hogy megírjam.

Annyit elárulok, hogy pár dolgon változtattam, például egy kicsit Bridgeten és Adele érkezésén (már ez annak szól, aki előtte is olvasott), de alapjába véve a történet ugyan az.

Prológus

2011-09-22T23:36:00.001+02:00

Itt van a Prológus. Azt írtam tegnap, hogy ez az első fejezet része, de meggondoltam magam, és ez csak egy rövidke kis bevezető része lett, ami elég kulcs fontosságú a továbbiakban, tehát nem elfelejteni! ;) Ha végig olvastátok (és ez azoknak szól, akik már régebben is itt voltak) azt fogjátok gondolni, hogy "ennek meg mi köze van Meredith történetéhez?" Sok. De majd meglátjátok. :)

Blackshear, 1769

Bernice átvágott a nagy sövényen, ami az útját állta, majd elindult az új építésű ház felé, ami a városka szélén álldogált. Tudta, hogy mit kell keresnie, s meg volt róla győződve, hogy sikerül végrehajtania a feladatát, mielőtt felkel a nap. Az eget könyörtelen felhők takarták el, így a tájékozódás még nehezebben ment, mert még a Hold sem tudott utat törni magának, hogy azzal megvilágítsa a kihalt föld utakat. Mindent maga köré ölelt a sötétség, de messze, a horizont aljánál már lehetett némi derengést érzékelni. A lány tudta, hogy nem sok ideje van hátra, ezért minél gyorsabban kellett cselekednie.

A bátyjai pontos utasítást adtak neki, tudta, hogy kivel kell ma végezni, és késznek érezte magát ahhoz, hogy vállalja. Bosszút akart állni a szülei haláláért. Bosszút akart állni mindenkin, aki ott volt azon az estén. A vérét akarta azoknak az embereknek, mert – bár nem tudták ki volt pontosan a gyilkos -, bárki lehetett az, aki ezt művelte. Aki meggyilkolta a szüleit.

És annak fizetnie kell.

Bernice-t, sem a testvéreit nem érdekelte, hogy ártatlan embereket ölnek meg éjszakáról-éjszakára. Bár, a lánynak ez volt az első „küldetése”, biztos volt a sikerben, mert a fivérei sokat meséltek neki róla. Úgy érezte, ő is felnőtt végre a feladathoz, már ő is képes erre.

A ház ablakait résnyire nyitották, így Bernice-nek nem volt nehéz dolga a betöréssel kapcsolatban, az áldozat felkínálta magát. A lány felnyitotta az ablakot, hogy be tudjon mászni azon keresztül. Hangtalanul próbált mozogni. Egy hálószobában találta magát, ami üresen állt. Bizonyára ez volt a vendégszoba, de vendég nem lakott most a hatalmas házban.

Kitárta az ajtót, majd kiosont a folyosóra, ügyelve, hogy semmibe se botoljon bele. Tapogatva pásztázta át az egész, hosszasan elnyúló folyosót, majd egy fehér ajtóhoz ért el a legvégén. Óvatosan lenyomta a réz kilincset, majd benyitott. Jól gondola, ez is egy hálószoba volt, de itt már életet is talált. Egy asszony szunyókált csendesen a hatalmas francia ágyon, egyedül. Bernice még a sötétségben is ki tudta venni az arcát: határozottan ismerős volt neki, emlékezett rá a bálról. Jó helyen járt, ezek szerint. Közelebb kúszott a nőhöz, majd megállt az ágy bal oldalán, ahol az asszony aludt.

Bernice előhúzta a bőrbe csomagolt kést, amit a testvérei adtak neki. Félelmet nem ismerve rántotta elő a fegyvert, majd két kézzel a nő felé tartotta. Párszor megpörgette a kezébe, hogy biztosan ne csússzon ki az ujjai közül, amikor le akarja majd ereszteni.

Többször is elindította a kezét, de amikor már majdnem súrolta a tőr az áldozat bőrét, hánykódott egyet a gyomra, majd visszarántotta a kést.

A lány besietett a kunyhójuk ajtaján, majd a legidősebbik testvére, William elé hajította a kést az asztallapra. William meglepődve pillantott fel a vacsorájából, s egyenesen a lányra szegezte a tekintetét.

- Megtetted? – kérdezte a halkan, majd a csizmájába csúsztatta a tőrt.

Bernice csak zihálva bólintott, mivel a házukig futott a Nap elől. Nem akarta, hogy bárki meglássa. Már így is gyanakodtak rájuk, hiszen ki akarná a legjobban azoknak az életét venni, akik ott voltak a bálon az nap este?

Szerintetek Bernice megtette, amit a bátyjai bíztak rá, vagy túl gyáva volt hozzá? Valami ötlet azoktól, akik már olvasták a többi fejezetet, hogyan kapcsolódhat ez a sztorihoz? Írjátok meg nekem, hogy mit gondoltok! :)